“ – Honnan veszed, hogy jogod van rálőni valakire? – kérdezi a papám, miközben a nyomomba szegődik, az ösvényen felfelé tartva. Elhaladunk a tetoválószalon mellett. Hol lehet most Tori? Na és Christina? – Ez most nem alkalmas időpont egy erkölcsi vitára – felelem. – Ez a tökéletes időpont – mondja ő –, mert hamarosan ismét lehetőséged nyílik rá, hogy célba vegyél valakit, és ha nem látod be, hogy… – Belátni? Mit? – Nem fordulok hátra, úgy kérdezem ezt tőle. – Hogy minden másodpercben, amelyet elvesztegetek, meghal még egy Önfeláldozó, és gyilkossá válik egy következő Bátor? Én már rájöttem erre, apa. Most rajtad a sor. – Létezik helyes elintézési módja is a dolgoknak. – Miért vagy olyan biztos benne, hogy te tudod, mi az? – kérdezem .”

Igen régen hordozzuk magunkkal a fővárosi, illetve a kerületi önkormányzatok rosszul kitalált rendszerét, amelyben egyfajta kettős hatalom alakult ki anélkül, hogy egyértelmű tulajdon-, hatáskör- és döntési viszonyok lennének. Ez a helyzet a rendszer túlbürokratizálásához vezetett. Az évek során több lelkes kezdeményezés indult, majd holt hamvába az anomália megoldására. Ha a Fidesz végre valódi megoldást akar erre a problémára, azt csak ünnepelni lehet.

Ha szociális támogatásról van szó, mindenki ugyanazt a mantrát hajtogatja: nem halat kell adni, halászni kell megtanítani. Ez nem attól “csak” mantra, hogy ne lenne mélységesen helytálló, hanem főképpen attól, hogy a valóságban a szociális támogatás majdhogynem egyet jelent a havi segélyosztással, ami semmi más, mint hogy adunk neki egy halat, verje el az éhét, és ezzel részünkről megtettük a kötelességünket.

Az EP-választásokon a Jobbik olyan szlogennel jött elő, amivel – gyanítom – sokan egyetértenek, ez pedig az európai bérek követelése. A felvetés az első pillanatban jogosnak is látszik, hiszen a nyugati nagyvállalatok itthoni kirendeltségeinél ugyanolyan, nyugaton eladható termékeket gyártanak, mint az anyavállalatnál vagy bármelyik másik fióknál.